A derűs vezetés lélektana – mi van, ha mégsem kell egyedül?
Ez a cikk a „Gyogyós vagy derűs? – A mosolygó cégvezető titka” cikksorozat része.
Vezetőként gyakran mosolyogsz – de nem mindig őszintén. Ez a sorozat nem arról szól, hogyan vezesd a cégedet hatékonyabban, hanem arról, hogyan ne veszítsd el magad közben.
A legtöbb kisvállalatot nem professzionális menedzserek hozzák létre. Egy ötlet, egy piac, egy szakértelem áll a kezdet mögött – és az, aki mindezt felismeri és elindítja, törvényszerűen maga lesz a motor, az alváz és a kormánykerék is.Vegyész, cipész, értékesítő, mérnök vagy tanácsadó – és hirtelen vállalkozó. Majd vezető.
Majd az, akitől mindenki válaszokat vár, miközben neki egyre több kérdése van.
(Kedves olvasóm kicsit eltértem a tervezett címektől, de van rá indokom. Muszáj összegeznem a leírtakat!)
A növekedéssel nő a csönd is – a vezető körül
Ahogy nő a csapat, ahogy bonyolódik a működés, egyre kevesebb a hely, ahol „csak úgy” lehetne beszélni. A kollégákhoz nem lehet teljes őszinteséggel fordulni – nem lehet kimondani:
„Nem tudom, mi lenne a jó döntés.”
„Most már nem élvezem.”
„Félek, hogy túl nagy fába vágtam a fejszét.”
A legtöbb vezető ilyenkor magára zárja ezeket a gondolatokat. Tartja a hátát, mosolyog a meetingen, és belül csöndben megpróbálja kitalálni, hogy mikor borul fel minden.
A vezető is ember – nem gép
Volt olyan ügyfelem, aki úgy fogalmazott: „A céget vezetem, de már magamat alig.”
És ez az állapot veszélyes. Mert egy idő után a cég ritmusa fojtogatni kezdi a sajátodat.
Először csak a családi vacsoráknál vagy gondolatban máshol. Aztán már hétvégén is dolgozol. Majd jön az álmatlanság, a türelmetlenség, a test és lélek összehangolt figyelmeztetése. Nem mindig robbanás a kiégés. Néha csak halk eltűnés abból, amiért valaha elindultál.
Egy beszélgetés, ami nem tanács, hanem iránytű
Egy vezetői beszélgetés nem tréning. Nem oktatás. Sokkal inkább egyfajta TÉR.
Ahol a kérdéseidre nem kész válaszokat kapsz – hanem olyan kérdéseket, amelyek visszavezetnek önmagadhoz. Sokan, akik hozzám fordulnak, nem azért jönnek, mert „nem tudják mit csináljanak” – hanem mert már nem hallják a saját gondolataikat. Mert túl sok az elvárás, túl sok a belső feszültség, túl sok a kimondatlan dilemma. És az első megkönnyebbülés általában akkor jön, amikor valaki végre megkérdezi őket – és nem elmondja helyettük.
„Nem oktatást akartam, csak valakit, aki érti”
Egy kereskedelmi vállalkozás tulajdonosa jött hozzám évekkel ezelőtt. Nagyszerű üzletember, jó stratéga, komoly növekedés mögötte – csak épp teljesen magára maradt a döntéseivel. A kollégák felnéztek rá, de féltek tőle. A barátai nem értették a problémáit. Otthon nem akarta terhelni a családját. Úgy érezte, ha egyszer leáll, minden szétesik körülötte.
A beszélgetések során nem „okos tanácsokat” adtam neki – csak segítettem végre kimondani azt, amit ő már tudott. Azt mondta: „A legjobb az volt, hogy nem kérdezted meg, mit akarok csinálni. Hanem segítettél rájönni, mi az, amihez végre kedvem van újra.”
A derű nem a tökéletességből jön – hanem abból, ha nem vagy egyedül
A vezetői magány a kisvállalkozások legnagyobb csendes kockázata. Nem lehet mérni, nem szerepel a mérlegben – de ott van a feszültségben, a visszatartott döntésekben, az elhalasztott változásokban. Aki tud valakivel rendszeresen beszélgetni, aki mer kérdezni, aki elfogadja, hogy nem kell mindent egyedül tudnia – az erősebbé válik, nem gyengébbé.
A saját határaink ismerete az, ami a legnagyobb vezetői erővé válhat.
A jó tanácsadó nem megmondja. Hanem meghallgat.
Egy jó mentor többet kérdez, mint állít. Nem adja oda a megoldást – mert az csak nálad van. De segít kicsomagolni, ránézni, feldolgozni, felismerni.És a végén – ha jól csinálja – újra megjelenik valami a tekintetedben, ami régen ott volt:
a derű.